Fogadom (The Vow!)

Amerikai-brazil-francia-ausztrál-angol-német romantikus dráma, 2012, 104 perc

Rendezte: Michael Sucsy

Főszereplők:

Rachel McAdams (Éjfélkor Párizsban; Sherlock Holmes; Ébredj velünk),

Channing Tatum (Step Up; G.I. Joe – A kobra árnyéka; A sas; Kedves John)

 

A film alapszituációja egy fiatal, irigylésre méltóan boldog házaspár kálváriája. Hőseink éppen jól érzik egymást egy teherszállító udvarán, amikor egy teherautó hátulról, nagy sebességgel elkapja autójukat. Paige, a fiatal feleség kirepül a szélvédőn…majd pár héttel előreugorva az időben a mesterséges kómából felébredve látjuk őt, amint emlékeit tekintve kvázi öt évvel fiatalabban ébred fel. Leo számára ekkor kezdődik az igazi elképedés és vesszőfutás, hiszen az öt évvel ezelőtti Paige igencsak más volt, mint akit ő megismert és nagyon megszeretett. A köztük kialakult érzések (amelyekre csak ő emlékszik) viszont sokkal erősebbek és fatálisabbnak megéltek annál, hogy csak úgy küzdés nélkül továbblépjen. De meddig érdemes küzdeni a másikért? Mit lehet tenni akkor, ha korábban két hét is elég volt ahhoz, hogy egymásba szeressen két ember – a megváltozott feltételek között viszont ez egyáltalán nem akar így történni?

A film egy sor olyan helyzetet vet fel, amik egészen abszurdak, félelmetesek és egyben izgalmasak is egy már jól beállt kapcsolatban. Leonak küzdenie kell azért, hogy Paige egyáltalán „haza” akarjon menni vele a kórházból; kikéri magának azt, hogy férjét meztelenül lássa – és amit talán a legnehezebb lehet látni a férfinek: láthatóan egyáltalán nem tetszik neki az az élet, amit élt/ek az elmúlt években. Fájdalmas azt látni Leo szemével, hogy akit szeretünk, mennyire más ember lett, azaz volt. A lány idegenül és nem tetszéssel nézi későbbi önmagát, ruhatárát, érthetetlenül megváltozott családi és baráti kapcsolatait, munkáját – bár a fotókból igyekszik összepuzzle-özni az életét.

Paige életének és személyiségének alakulását követve eljátszhatunk valahol az eleve elrendeltetés, a determinizmus gondolatával is – és ez a szál sokkal bonyolultabbá, reálisabbá, többé, jobban szerethetőbbé teszi a filmet. A történet (talán ezzel nem lövöm le túlzottan a poént a végéről – úgyis tudjuk, hogy romantikus filmet nézünk) nem csupán arról szól, hogy „és szépen újra egymásba szerettek”. Ha Paige helyébe képzeljük magunkat, akkor teljesen érthető, hogy hiába bizonygatja egy kicsit furcsa, de szimpatikus, jó pasi azt, hogy mennyire szerettük egymást (és látjuk is ennek nyomát a videókon), ha nem így érezzük, és ha éppen teljesen más szakaszában járunk az életünknek – vagyis teljesen más a vonzó. Az meg érdekes fordulat, hogy egy ponton minden abba az irányba kezd mutatni, amitől a kómából való ébredés után elfordult – de ez a mondat úgyis csak a film megnézése után válik értelmezhetővé :).

Nekem a film arról szól, hogy ha életünk X éve alatt lettünk valamilyenek, akkor mindent elfelejtve és az időben visszalépve sem tehetünk mást, minthogy tudattalanul abba az irányba megyünk, amit a láthatatlan mozgatórugóink kijelölnek a számunkra. Vannak olyan nehézségek, amiket egyszerűen nem kerülhetünk el; vannak emberek és kapcsolatok, amelyeknek az igazi természetére fájdalmasan és akár sorsfordítóan rá kell döbbennünk; és vannak olyanok is, amikre még nem állunk készen – de azzá válunk. Lehet ezt eleve elrendeltetésnek, isteni tanításnak, sorsnak vagy pszichológiai determinizmusnak nevezni – ugyanarról beszélünk.

Amitől igazán érdekessé válik ez az egész helyzet az az, hogy a sztori valós történet: a film végén egy fotó erejéig láthatjuk a párt, akiknek a sorsát hollywoodi, felturbózott változatban ugyan, de végignéztük. Mellesleg ők azok:

Összességében a film mellett szól az eleve érdekes (bár már valóban sokszor leforgatott) alapszituáció mellett az, hogy nagyon szívet melengető. Persze, lehet klissé-szerűnek és nyálasnak is mondani, de akkor is benne van a filmben elhangzó mondatban az, amit két összetartozó ember érez és fogadni tud egymásnak: „Fogadom: segítek, hogy szeress élni, hogy mindig gyöngéd leszek hozzád, és lesz elegendő türelmem. Hogy beszélek, amikor azt kell, és hallgatok veled, amikor nem. Hogy a szíved melegében élek és az lesz az otthonom.”. Szép ez a mondat és leginkább az, ami mögötte van.

A színészi játékról írnak sokfelé jókat is és rosszakat is – nekem kerek, szerethető, élvezhető volt a történet és nem zökkentem ki belőle egy-egy oda nem illő mozzanat miatt.

Aki kíváncsi a trailer-re, az meg tudja nézni itt:

Add a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.