Debreceni Arcok III. – Zsuzsi

NIK_0087 Ez a cikksorozat eredetileg egy street style rovatnak indult…de aztán más lett belőle. A terv egyedi és figyelemfelhívó (mondhatni extrém) debrecenieknek, illetve elsősorban ruháiknak bemutatása volt. Olyan arcoké, akik mellett biztosan nem megyünk el az utcán úgy, hogy nem vesszük észre őket. Lehet őket szeretni és kíváncsinak lenni rájuk, vagy elutasítani – de egyediségük folytán biztosan megmaradnak az emlékezetünkben. Megkezdve a fotózásokat rájöttünk, hogy a ruhákkal szemben sokkal érdekesebb számunkra fotóalanyaink különböző arcainak felvillantása, stílusának bemutatása. Ezek a képek tehát elsősorban nem a ruhatárakba nyújtanak betekintést, sokkal inkább megismertetnek valakivel, aki szereti egyedi módon kifejezni magát.

A képek után néhány kiragadott gondolat olvasható a fotózás alatti beszélgetésekből, egyfajta szabad ötletek jegyzékeként – amit vétek lenne interjúnak nevezni. De talán mégis kicsit közelebb visz a Debreceni Arcokhoz…

Képzeld el, hogy egyik reggel arra ébredsz, hogy csak a vak sötétséget látod magad előtt, miközben a párod azt mondja, hogy már régen felkelt a nap. Képzeld el azt a rémületet, amit abban a pillanatban érzel, amikor rájössz, hogy ez tényleg nem egy rossz poén: 19 évesen teljesen elvesztetted a látásodat. Az orvos csupán annyit tud mondani, hogy kicsi esélyed van azért arra, hogy 4%-nyi látásélességet visszakapj. No, de hogyan tovább?! Mi van akkor, ha az ember lánya éppen grafikusnak szeretett volna tanulni…és különben is: még csak 19 éves?!

Drámai a felütés, de fotó-és cikkalanyunkkal, Zsuzsival ez történt. A Debreceni Arcokat bemutató cikkekben eddig nem olvashattatok „rendes interjúkat”, de Zsuzsi élete és személyisége olyan egyedi és tisztelnivaló, hogy eltekintünk az eddigi hagyományoktól.

– A „No, de hogyan tovább?” úgy kezdődött, hogy 3 napig fel sem fogtam azt, hogy megvakultam…aztán a 4. napon a kávét már én főztem reggel. Abból indultam ki, hogy több millió vak van a világban és mégis elboldogulnak – van tehát a dolgoknak valami „trükkje”, amire rá kell jönnöm. Aztán jó sok trükköt felfedeztem és kikísérleteztem – újraépítettem az életem. Sokan kérdezik tőlem, hogy hogyan lehet megbirkózni azzal a haraggal és azzal az igazságtalan helyzettel, hogy ez pont velem történt meg? Elég korán leszoktam a MIÉRT?!-ekről. Egyszerűen nem visznek előre… Sokkal inkább azt tartom „szem előtt”, hogy ne engedjem a világot becsukódni. Rengeteg sorstársam teljesen bezárkózva, magányosan él. Én minden erőmmel nyitott akarok maradni. Küzdeni akarok és élni!

A rengeteg változás persze „megvilágosodásokat” is hozott magával. Ha kiesik egy csomó inger a világból a vakságnak „köszönhetően”, akkor rájössz, hogy a külső mennyire másodlagos. A személyiség számít, nem a burok, amivel körbevesszük magunkat. Egy ember hangja viszont szerintem sokkal többet elárul, mint a ruha, amihez akár aktuálisan a viselkedésünket is igazítjuk. (Azt, hogy Zsuzsi milyen jól következtet vissza a hangokból semmi sem mutatta jobban, mint hogy megdöbbentő pontossággal leírt néhányunkat az öltözködési stílusunkig menően a fotózás során.)

NIK_0030 – Mindig is szerettem kipróbálni magam és a képességeimet. Nem szerettem volna, hogy a látásom kiesése miatt ez másként alakuljon az életemben, így folytattam a korábban elkezdett barlangászkodást, a vívást, elkezdtem búvárkodni, vakvezető kutyákat kiképezni és festeni. Az élmények segítenek táplálkozni…nagyon unatkoznék, ha nem csinálnék ennyi mindent. Ez mind hozzátartozik ahhoz, hogy nem akarom hagyni, hogy becsukódjon a világ. Kikísérleteztem például egy olyan járástípust is, aminek a segítségével gond nélkül mehetek kirándulni a kutyámmal egyedül is az erdőbe.

– Mit szeretek a vívásban? Küzdeni mindig is szerettem. Az óvodában már amazonként védtem a többi lányt a fiúktól. Ez a küzdőszellem motivál a vívás során is: jó érzés megnyerni egy párbajt! Az ellenfél lépteinek hangja alapján tájékozódóm. Persze az sem utolsó szempont, hogy a férjem vívás-és közelharc oktató :).

A búvárkodásban a csendet szeretem. A Mályi tavon szoktunk merülni. A csendet, az ürességet, a lebegést és a határtalan nyugalmat szeretem benne. Nincs más hang, csak az O2 buborékoké – mint egy szürreális filmben.

A tetoválás is nagy szerelem számomra, amit a közel 20 tetoválásom kellőképpen kifejez. Bár a felszínen sok mindent elmondok, valójában elég zárkózott vagyok. A tetoválások üzenetek. Gondolatok, érzések kifejeződései, amelyek nagyon mélyről fakadnak. A kedvencem a kék pillangó, amelyet még 15 évesen varrattam magamra. Számomra a lelki szabadság és nyugalom kifejeződése.

– Mi hiányzik nekem a legjobban a látó világból? A színek és az, hogy ne csak elképzeljem, hanem ténylegesen meg tudjam figyelni az embereket és a kutyáimat. Mivel az orvosok szerint kis esélyem azért van némi látásélességre, bárhová megyek fényképezek. Nagyon szeretném, hogy egyszer lehetőségem nyíljon arra, hogy összehasonlíthassam a fotót azzal, ami a fejemben kialakult a tájról/ emberről/ jelenetről. Furcsa helyzet az, hogy az agyammal és a szívemmel látok – a szemeimmel nem. Álmodni például szoktam. Az agyam korábban ténylegesen látott dolgokat össze szokott kombinálni jelenlegi élményekkel. Érdekes a végeredmény…Ha festek, akkor az a lényeges a számomra, hogy az éppen bennem lévő érzést, a bennem lévő képet fejezzem ki.

– Jelenlegi munkámat tekintve a Baráthegyi Alapítvány munkatársa vagyok. Egy személyben elég sok feladatot ellátok: marketing, PR, vakvezető kutyák pótlásában is részt veszek. Az Alapítvány reklámarca is vagyok. Nagyon fontos a számomra az, hogy megismertessem a látókkal a vakok világát. A kapcsolat kialakításában a vakvezető kutyák nagyon sokat segítenek – hidat jelentenek. Az emberek ugyanis sokszor szinte félnek a vakoktól – az egyik legnagyobb emberi félelmet testesítjük meg ugyanis, amihez nagyon nehéz viszonyulni. Egy kutyával könnyebb feloldani az idegenkedést és lehetőséget adni a közeledésre.

– Nagyon örülök neki, hogy az életemet minden nehézség ellenére tudom úgy irányítani, hogy megvalósulhat az, amit mindig is vallottam: „Inkább megyek vadkempingezni, mint wellnes-ezni.

 

Zárásként következzen néhány kép Zsuzsiról:

A fotókat Kovács Tibor készítette: HONLAPJA ITT.

 

Add a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.