Campus Fesztivál (élménybeszámoló)

Idén nyáron is megrendezték a Campus Fesztet, én pedig most sem maradtam ki belőle, így megfigyelhettem, mi változott.

Az egyik újítás, amit sokan szenzációs ötletnek tartottak, az a közel három és fél emelet magas csúszda, ami a stadionba lépve várta a bátrabb mulatozókat. Ellentétben a katapulttal, vagy a bungee jumpinggal, a csúszda nem jár különösebb veszéllyel, ugyanakkor a kellemes veszélyérzetet mégis biztosítja. Sajtkóstolók, ivó versenyek, mozizás ( pl. Az ajtó című filmet is megtekinthették az érdeklődők.) és hasonlók segítettek kellemesen eltölteni a koncertek közti szüneteket. A fellépő együttesek közt ezúttal is voltak, akik felejthetetlen élményt nyújtottak, mások kevésbé voltak emlékezetesek. Ami viszont kifejezetten zavaró volt, hogy a korábbi Campus Fesztiválokkal ellentétben idegesítően sok gond volt a technikával, így egyáltalán nem számított ritkaságnak, hogy a bandáknál nagyon elhúzódott a hangolás, illetve többször is meg kellett állniuk technikai zűrök miatt. Ilyen korábban is előfordult, egyszer kétszer bocsánatos vétség, de most némileg több volt azért a megszokottnál. Ezzel együtt még mindig nem volt nagyon vészes, csak feltűnt. A koncertek nagy része így is kellemes élmény volt, kiemelném még a Colorstar-t, és Ludmillát is, ezeknél a teljes felszabadultság és tombolás majdhogynem az egész közönséget ’’megfertőzte.”

Utóbbi előadó az Irie Maffia mellett az egyik legnagyobb élményt jelentette, mind a hangzás, mind a látvány miatt, melyet nem csak a fények, de maga a közönség is feldobott, ugyanis sokan gázmaszk-szerű álarcot, vagy valami hasonlóan elborult maskarát húztak magukra. Volt télapó kosztüm, de mérges kínait ábrázoló élethű gumiálarc is. A sör és egyéb italok ára sem volt vészes, különösen a fesztiválon megszokott árakhoz képest. Szerintem teljesen korrekt árakkal vártak minket. Az élelmiszerek közt is találhattak a szemfülesebbek olyanokat, amik finomak, laktatóak, és olcsóak is egyben. A Paripa Csárda sátránál például 250 forintba került egy akkora hagymás-zsíroskenyér, aminek a felével is jól lehet lakni. A kenyérlángosról lemondva hamar átpártoltam hozzájuk, mindennapi eleséggé vált. Extraként különböző sajtokat, és házi kolbászt is lehetett rá kérni. Még a koktél árak sem szöktek az egekbe, egy igencsak finomra sikeredett Pina Coladaért 990-et fizettem némi kellemes meglepettséggel, tudván, hogy egyes szórakozóhelyeken 1200 forinttól felfelé kezdődik ez az ananászlével felöntött, tejszínes, rumos, kókusz szirupos finomság. A sátorozásból sajnálom, hogy kimaradtam, azt mondják, sokat hozzáad a fesztivál hangulathoz. Az egyes sátrak, bódék körül, illetve itt-ott a füvön elhelyezett babzsák fotelekben rendkívül kényelmes ülni, feküdni, közben a felhőket, vagy a fákat bámulni, és lassan telítődni tiszta harmóniával. (Ez persze leginkább reggel, illetve napközben lehetséges, amikor még nincsenek koncertek, mert este már a zaj lehetetlenné teszi a nyugodt ejtőzést, de az esték nem is arról szólnak.) Tulajdonképpen ez a fesztivál hozta meg a kedvem, hogy itthonra is vegyek egyet. Kényelmes, puha felületük új dimenziókat nyit a lustulás örömeinek világában.

A koncertek némelyikén az elsősorban lenni nem egy életbiztosítás, még akkor sem, ha a kapuknál minden szúró-vágó fegyverként használható eszközt elkoboznak. (Sőt, a táskákat is átkutatják, cigiket is megszagolják, az én finom indonéz fűszeres cigim például kifejezetten gyanús volt nekik.) Az ok nem más, mint az ilyenkor óriási népszerűségnek örvendő pogó. A pogóláz érthető egy Paddy and the Rats-en, de egy Ludmillán, vagy egy hasonló kaliberű elektronikus zenét játszó előadó showja alatt már kevésbé. A jelenség nem áll másból, mint hogy a közönség egy őrültebb (vagy ittasabb) része egymással reakcióba lépő atomokat játszik, pontosabban szólva lökdösik, ütik, rúgják egymást, illetve mindenki neki fut mindenkinek a zene pörgősebb részeinél. Remek adrenalin pumpa egyébként, az ember a nagy izgalmak közepette hirtelen nem is érzi hogy eltört néhány csontja, vagy vérző sebei vannak. Csak később. Egy idő után persze bennem is felébredt a kíváncsiság, de mivel törékeny dolgok voltak nálam, úgy mint napszemüveg, mobil telefon, és a bordáim, így inkább kimaradtam a jóból. A pogó-láz annyira elterjedt egy idő után, hogy félő volt: ha ne adj Isten a Himnuszt játsszák le valamelyik sátorban, arra is egymásnak rohanással örvend majd a nagyérdemű.

A nagyobb nevek koncertjeinek estéjén jóval többen érkeztek napi jeggyel, és szinte nem is nagyon volt olyan sátor, ahol ne lett volna igen nagy tumultus. Egyes esetekben nemhogy a táncolás, a megmozdulás sem jöhetett szóba, maximum akkor, amikor a tömeg ugrált, ekkor az emberek közzé préselve ugye kénytelen mindenki velük mozogni. A népviselet nem merült ki a gázmaszkokban és mikulás jelmezekben, elég hamar népszerűvé vált a macsó hímzés, vagy fél-Ádám kosztüm, láthatóan páran néhány évnyi gyúrással készültek előre egy kis esti maga mutogatásra. Persze ez a felkészültség koránt sem volt igaz mindenkire. Többeknek elég önbizalma (vagy melege) volt ahhoz, hogy csontsovány, hófehér habtesttel csápoljon félpucéran, izzadtan, másokhoz dörgölőzve tánc és ugrálás közben. A körülöttük terjengő szag még némi ellenérvet jelenthet a fesztiváli létet illetően, de hát ez a néhány elenyésző kellemetlenség igazán semmiség a sok örömhöz képest, amit átélhetünk. Összességében elmondhatom, hogy idén is fantasztikus élményt jelentett a Campus Fesztivál, és bízom benne, hogy jövőre is legalább ilyen jó lesz. ( A csúszda igazán maradhatna, mert arról sajnos “lecsúsztam.”)

Pikó Sanyi

Add a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.