Debreceni Jazz Napok, finálé

A hétvégében – ebben azt hiszem, egyetérthetünk – az a fenomenális, hogy nincs munka. Kevésbé általánosítva azonban a legutóbbi vasárnap némi jazz ráadással is kecsegtetett. Csöpp városunk három napra ugyanis immár negyvenegyedjére kapta ölébe a népet, hogy minőségi zenét dudorásszon neki. A jobbnál jobb zenekarok egymást váltva zenélték össze a tömeget a belülről csak ritkán látott Retro Sörkertbe. Két kifinomult ízlésű barátnak köszönhetően magam is megneszeltem, hogy kultúra érkezett a környékre, így aztán teendőink végeztével összefutottunk, hogy a záró koncertet jól megfüleljük.

A Retro Sörkert kellemes meglepetéssel szolgált. Bár egy évig minden reggel elsétáltam mellette, fel sem merült bennem, hogy ilyen hangulatos hely bujkál a kerítésen túl. A sörkert szóban itt kerten van a hangsúly. Bokrok, fák, még némi megtévesztő hepe-hupa is van a puszta eme oázisában, hátul pedig a régi fedetlen mozikra emlékeztető lelátó, előtte elég tér egy impromptu táncmulatsághoz.

Miután elhelyezkedtünk, körberaktuk magunkat a pokolhő egyetlen ellenfelével, sörrel, meggyújtottuk jazz idéző füstölőinket, majd kényelmesen a sötét levegőbe fújtuk a füstöt. Az első hang a végtelenül komikus bemondóhoz tartozott, aki egy ámokfutó (ám egészen tündéri) teknős sebességével elmesélte nekünk hirtelen véget ért rádiós karrierjét, később áttérve aztán Louis Armstrong matyó gyökereire, mert mint az kiderült, ilyesmivel is rendelkezett a jazz istenség. Megtudtuk továbbá, hogy a Debrecen Dixieland Jazz Band megalakulása óta már megjárta megannyi ország jazz színpadát, többek közt az őshazában, New Orleansben is. A vasárnapi koncert Joe Muranyi emlékét kívánta felidézni, bár a helyi zenekar személyesen nem részesült a vele való közös munka gyönyöreiben.

A kabarisztikus tagbemutatás után felcsendültek az első dallamok, és a masszív közönségbe olvadva úgy éreztem, valaki selyemmel simogatni kezdi a dobhártyámat. A csoport zenei zsenije még az én amatőr füleimnek is nyilvánvalóvá vált, így aztán élvezettel bele is feledkeztem. Itt-ott látni lehetett felpattanó embereket, akik táncba kezdtek, vagy csak ütemre hullámoztak ültükben, és bevallom, nekem is kedvem támadt „Jazz hands!” felkiáltással zárni minden egyes dalt. A színpad körül a villámok is megjárták saját kis kán kánjukat. Mivel a zenekar saját számokkal is szolgált, a fúvós részlegnek néha ideje szakadt egy-egy korty habos felfrissülésre, míg mi bendzsó szólót hallgathattunk. A táncolók, úgy tűnt, átcsaphattak esőtáncba, mert hamarosan elérkezett az egész héten remegve várt pár csepp eső, előhívva a tömeg nagy részében a hidrofóbia tüneteit. Fák alá futva, ernyők alatt, fedett székekből élvezkedtünk hát tovább, mígnem az elektronika is megálljt parancsolt a koncertnek.

Még mindig felvillanyozódva az élménytől szomorkodni is elfelejtettem és elindultunk, bár agyban még mindig valahol a Chicago jelenetei meg a Boris Vian regények lapjai között jártam. Így, Debreceni Jazz Napok-szüzességem elvesztése után boldogan jelentem: jövő évben már ehhez rendezem a szabadnapjaimat, mindenkinek csak ajánlani tudom, mert fantasztikus egy esemény. Sok ilyet még ide!

Add a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.